Az elmúlt néhány hétben sokat gondolkodtam azon, hogy miért van az, hogy időnként hiába dolgozunk keményen, hiába teszünk meg mindent azért, hogy előre haladjunk, mégis azt érezzük, mintha elfogyott volna belőlünk valami. Nem a motivációnk egyik napról a másikra, hanem az a belső lelkesedés, amely korábban szinte magától vitt előre bennünket.
Vállalkozóként könnyű ilyenkor arra gondolni, hogy biztosan még többet kellene dolgoznunk, még jobban kellene szerveznünk a napjainkat, vagy találnunk kellene egy új stratégiát, amely majd új lendületet ad. Én is ezt hittem nagyon sokáig. Azt gondoltam, hogy ha elég kitartó vagyok, akkor ezen is át fogok lendülni, hiszen eddig is mindig így volt.
Aztán elutaztam Sri Lankára.
Amikor elindultam, nem valamiféle önismereti utazásra készültem, és nem is arra számítottam, hogy ott majd megtalálom az összes választ az életemmel kapcsolatban. Egyszerűen csak azt éreztem, hogy szükségem van egy kis távolságra a mindennapoktól. Szükségem volt arra, hogy kiszakadjak abból a folyamatos körforgásból, amelyben hónapok óta éltem, és végre legyen időm pihenni.
Ez a közel három hét azonban sokkal többet adott annál, mint amire számítottam.
Ahogy teltek a napok, egyre kevésbé éreztem azt a belső nyomást, amit korábban már szinte természetesnek vettem. Nem kellett folyamatosan e-mailekre válaszolnom, döntéseket hoznom vagy újabb problémákat megoldanom, mert ebben az évben volt ebből bőven. Volt időm sétálni, beszélgetni, olvasni, gondolkodni, és ami talán a legfontosabb, végre volt időm meghallani a saját gondolataimat.
Hazafelé már nem egy új üzleti tervvel a fejemben ültem a repülőn, hanem egy manifesztóval. Egy olyan belső iránytűvel, amely segített megfogalmazni, hogyan szeretnék élni, dolgozni, milyen emberekkel szeretnék együttműködni, és milyen döntéseket szeretnék ezután meghozni. Ennél azonban volt egy még fontosabb felismerésem is: ahhoz, hogy valóban helyet tudjak adni ezeknek az új irányoknak, először el kellett engednem a régit.
Nem sokkal később olvastam egy cikket, amelynek már a címe is megállított: „Lehet, hogy nem szétesik az életed – csak már nem ugyanaz az ember vagy, aki felépítette.”
Ahogy olvastam a sorokat, szinte minden mondat visszaigazolta azt, amit én is átéltem az elmúlt hetekben. Bár mindannyian más élethelyzetben vagyunk, azt hiszem, vannak olyan felismerések, amelyek sokunk számára ismerősek lehetnek.
Ezért ezt most megosztom veled:
1. Amikor úgy érzed, hogy minden szétesik, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy rossz úton jársz.
Amikor valami már nem működik úgy, mint korábban, hajlamosak vagyunk azonnal azt feltételezni, hogy valamit elrontottunk. Elkezdjük keresni a hibát magunkban, a döntéseinkben vagy a munkánkban, pedig sokszor nem erről van szó. Az is lehet, hogy egyszerűen eljutottunk egy olyan pontra, ahol a régi működésünk már nem tud továbbvinni bennünket.
Utólag visszanézve én is azt látom, hogy nem az volt a problémám, hogy nem dolgoztam eleget, hanem az, hogy egy olyan életet próbáltam ugyanazzal a lendülettel működtetni, amelyből közben már kinőttem.
2. A régi éned már nem fér bele az új életedbe.
Talán ez volt az a felismerés, amely a legmélyebben megérintett.
Évekkel ezelőtt teljesen más ember voltam. Más dolgok motiváltak, más célokat tűztem ki magam elé, és másként gondolkodtam arról is, hogy mit jelent számomra a siker. Azóta azonban rengeteget változtam. Nemcsak vállalkozóként fejlődtem, hanem emberként is.
Ma már sokkal fontosabb számomra az, hogy olyan vállalkozást építsek, amely összhangban van azzal az élettel, amit élni szeretnék, és ne fordítva. Hogy legyen időm a családomra, legyen időm pihenni, legyen energiám alkotni, és közben ne veszítsem el önmagamat.
Néha azonban észre sem vesszük, hogy miközben mi már megváltoztunk, továbbra is ugyanazokhoz a célokhoz, szokásokhoz vagy működésekhez ragaszkodunk, amelyek egy korábbi életünkben még tökéletesen működtek.
3. A bizonytalanság nem hiba, hanem az átalakulás természetes része.
Azt hiszem, ezt a legnehezebb elfogadni.
Mindannyian szeretjük tudni, hogy mi lesz a következő lépés, szeretjük előre látni az utat, és szeretnénk biztosak lenni abban, hogy jó döntéseket hozunk. Az élet azonban ritkán működik ilyen kiszámíthatóan.
Sri Lankán sem kaptam választ minden kérdésemre. Nem tértem haza egy kész forgatókönyvvel, amely pontosan megmutatta volna, mit kell tennem a következő hónapokban. Azt viszont megtanultam, hogy nem is erre volt szükségem. Sokkal fontosabb volt az, hogy újra megtanuljak bízni abban, hogy nem kell az egész utat látnom. Elég, ha a következő lépés világos előttem és tudom mit dobog a szívem.
4. Az ellenállás csak meghosszabbítja a szenvedést.
Sokszor azért érezzük magunkat kimerültnek, mert mindenáron próbáljuk fenntartani azt, ami már nem akar ugyanúgy működni. Ragaszkodunk régi célokhoz, régi elképzelésekhez, vagy akár olyan szerepekhez is, amelyek már nem illenek hozzánk.
Én is észrevettem magamon, hogy rengeteg energiát fordítottam arra, hogy bizonyos dolgokat életben tartsak, miközben legbelül már tudtam, hogy ideje lenne továbblépni. Az elengedést sokáig veszteségként éltem meg, ma viszont inkább úgy tekintek rá, mint egy tudatos döntésre, amellyel helyet készítünk annak, ami valóban összhangban van velünk.
5. Az összeomlás sokszor valójában helyet készít valami újnak.
Ez talán furcsán hangzik, különösen akkor, amikor éppen egy nehéz időszak közepén vagyunk, de visszatekintve az életünk legnagyobb fordulópontjaira gyakran látjuk, hogy azok a helyzetek, amelyeket akkor veszteségként éltünk meg, később valami egészen új kezdetét jelentették.
Mindig azt kérdezem magamtól: “Miért történik ez értem?” és lehet, hogy azonnal még nem látom, de amikor teret adok magamnak, akkor szépen lassan kibontakozik az új út, ami nem lett volna a krízis és a veszteség nélkül.
Ma már én is így tekintek erre az időszakra. Nem úgy érzem, hogy valami szétesett bennem, hanem inkább úgy, hogy végre volt bátorságom elengedni azt, ami már nem szolgált, és ezzel helyet adni annak az életnek, amely sokkal inkább tükrözi azt az embert, akivé időközben váltam.
6. A legfontosabb válaszokat akkor találjuk meg, amikor újra kapcsolódunk önmagunkhoz.
Számomra ez az utazás nemcsak pihenés volt, hanem egy nagyon mély belső és spirituális tapasztalat is. Nem azért, mert egyik napról a másikra minden világossá vált, hanem azért, mert hosszú idő után először éreztem azt, hogy újra kapcsolódom önmagamhoz, és ahhoz a magasabb erőhöz, amelyben hiszek.
Mindannyian másképp nevezzük ezt. Van, aki Istenként gondol rá, más az Univerzumként, megint más egyszerűen az intuíciójaként vagy az élet bölcsességeként éli meg. Számomra most nem is az volt a fontos, hogy milyen nevet adok neki, hanem az, hogy újra megéreztem: nem kell minden választ azonnal tudnom. Nem kell mindent kontrollálnom. Elég, ha nyitott maradok arra, hogy meghalljam, merre hív tovább az élet.
Sosem tudhatjuk mikor változik meg az életünk. Nem csillámpónis csinnadrattával, hanem lassan és csendben meghalljuk a lelkünket és tudjuk, hogy az igaz.
Amikor Anuradhapurában sétáltam a világ legnagyobb buddhista sztúpája körül akkor rengeteg imádkozó szerzetest és ember láttam. Aztán az egyik szerzetes rám nézett az imája közben, elmosolyodott, bólintott egyet és a kezével egy lájk jelet küldött, jelezve, hogy mennyire jó, hogy itt vagyok és így tovább. Ez az én értelmezésem volt, viszont abban a pillanatban, csendesen egészen egyszerúen a helyére került bennem minden. Tudtam miért pont ott vagyok, miért történtek azok amik történtek az elmúlt hónapokban és egyértelmű lett az irány. Minden perce ennek az utazásnak egymásra épült egy óriási áramlásban.
Talán éppen ezért érzem úgy, hogy ez az utazás nem azért volt fontos, mert három hétig távol voltam otthonról. Azért volt fontos, mert végre távol kerültem attól a folyamatos zajtól, amely hónapok óta nem engedte, hogy meghalljam a saját belső hangomat.
Ha most te is egy olyan időszakon mész keresztül, amikor úgy érzed, hogy valami már nem működik úgy, mint korábban, szeretném, ha tudnád, hogy nem biztos, hogy rossz irányba haladsz. Lehet, hogy egyszerűen csak megváltoztál, és most az a feladatod, hogy ne mindenáron a régi életedet próbáld megjavítani, hanem legyen bátorságod helyet teremteni annak az újnak, amely már régóta ott vár Rád.
Én most ezzel a szemlélettel vágok neki a következő negyedévnek. Nem az a kérdés foglalkoztat, hogy még mennyi mindent tudok belezsúfolni a naptáramba, hanem az, hogy milyen életet szeretnék építeni, és hogy azok a döntések, amelyeket nap mint nap meghozok, valóban közelebb visznek-e ahhoz az emberhez, akivé válni szeretnék.
Ahhoz viszont, hogy megtaláljuk kik is vagyunk valójában, le kell hámoznunk magunkról mindent ami nem vagyunk. Ez a munka önmagunkban, és a kapcsolatainkban kezdődik, ami alakított bennünket gyerekkorunk óta. Ezért hoztam létre a Kapcsolatok Akadémiáját, ahol ez a belső átalakulás vár Rád.
Eddigi életem legmélyebb pontján voltam, amikor 2017 októberében találkoztam Klárival.
